Az „egyperces” jelző már Örkény István életében közkedvelt kifejezéssé vált, s máig is temérdek szókapcsolatban idézik. Kevés olyan klasszikus írói lelemény akad, amely ennyire beépült volna nyelvünkbe, tudatunkba, mint az egyperces novella, Örkény műfaji találmánya. Humorán, prózatechnikáján, az irodalmi gondolkodást megújító szemléletén olvasónemzedékek sora nőtt fel.

Magasfeszültség néhány oldalon, néhány sorban vagy csupán a címadásban. A huszadik század háborús-diktatúrás-forradalmas tapasztalatai, a jelenkor abszurditásai egy-egy villanásba sűrítve. Az írásokban ott az apró darabokra hullt közös ideák groteszk látványa – de megfordítva is: a banalitásokban az élet titokzatos szépsége. Mert Örkényt keserű nevetéssel ez a kérdés foglalkoztatta a leginkább: történelmi méretű kiszolgáltatottságában milyen a mégiscsak pótolhatatlan ember. Az Egyperces novellák kurta mítoszaiban hősök születnek: Janász Jenő, a fronton elesett nótafaragó katona, akinek épp elkezdett szerzeményét senki sem képes befejezni; Wolfné, a nevét elnyerő hivatali rabszolga; Zetelaki, a holta után is játékra kész színész. És persze Varsányiné, aki az elpusztult Budapesten is egérirtást vállal.